„Egy nép legjobban a népdalain keresztül ismerhető meg.” – vallotta Kodály Zoltán, a magyar zene egyik meghatározó képviselője, akinek szívügye komponistaként, népdalgyűjtőként és zenepedagógusként egyaránt a magyar népzene iránti szeretet elültetése és értő közönség felnevelése volt.

A Székely fonó Kodály törekvéseinek kvintesszenciája, melynek első, negyedórás változata már 1924-ben nagy sikert aratott a Blaha Lujza Színházban. Erre az Operaház akkori vezetése is felfigyelt, és Kodálytól 1931-ben megrendelte a mű egész estés változatát. Ekkor már túl voltak a Háry János 1926-os ősbemutatóján, mely után a zeneszerző így nyilatkozott: „Tudtommal először szólaltak meg az Operaház színpadán a magyar nép dalai.” Kodály ezúttal sem operát akart írni, hanem a magyar népdalt szerette volna újra felfedezni, és közvetíteni annak drámai, színpadi erejét. Móricz Zsigmonddal folytatott konzultációk után maga Kodály írta a cselekmény vázát és fűzte történetté a dalokat, melyeket némajátékok kötnek össze.

A budapesti ősbemutató után egy évvel Sergio Failoni már a milánói Scalában is elvezényelte a művet. Az új produkció rendezésére pedig Michał Znaniecki lengyel rendezőt kérte fel az Opera vezetése, mivel rendkívül érdekes lehet ma is megtapasztalni, hogyan látja hagyományainkat, történelmünket, szívünket-lelkünket egy külföldi művész, és miként érzékeli és érzékelteti azt a hangulatot és érzelmi világot, amely Kodály csodálatos művében kibontakozik.

Az első részben Pál István Szalonna és Bandája hangolja a magyar népi dallamokra közönségünket.